Okuma Nobuko az Életfa Általános és Alapfokú Művészeti Iskola japán alapítója
1938 október 4-én született Tokyoban. Akkor, amikor Tokyo még szigorúan ősi hagyományokkal rendelkező település volt. Az ősi japán gyermekjátékokat gyermekkorában, eredeti közösségekben tanulta. A második világháború idején a japánok nagyon szegények voltak, éhínségben éltek, ő is nagy szegénységben élt a családjával. Azt mesélte, hogy ebben a kilátástalan helyzetben is gyógyító erővel bírt a régi japán kultúra. A japán nép nem dobta el az anyanyelvét, a második világháború utánig megtartotta a régi hagyományos japán kultúráját, az otthoni nevelési módszereket, lakáskultúrát, a gyermekdalokat, játékokat,a japán népdalokat, a japán hagyományos zenét.
A második világháború után minden gyökeresen megváltozott. A császár csak szimbólum lett. Nem lett annyira fontos az ősi kultúra. Az emberek minél gyorsabban akartak, minél újabb idegen dolgokhoz hozzájutni. Amikor már egyre javult az élet, akkor vették észre, hogy Amerika irányítja a japán szellemi életet. Ami Amerikából jött, az sokakat elbűvölt. Divat lett az egygenerációs családi modell is. A kertes házak helyett hatalmas lakótelepek épültek. Megszűntek a szabad játszóhelyek. Így az idősebb generációk kiszorultak a gyerekek neveléséből, a hagyományok átadásának lehetőségeiből. Sokan elmagányosodtak.
Nobukonak ének-zene tanári diplomája volt. Több éven át tanított a japán iskolákban.
Az iskolában akkoriban az ének-zene órákon irodalmi szövegekkel európai dalokat kellett tanítani. A kormányzat azt hirdette, hogy a régi történelmi szokásokat, hagyományokat nem kell megtartani, új gondolatok kellenek, és a külföldtől kell tanulni mindent. Ekkor gondolták sokan, hogy valamit tenni kellene ősi kultúrájuk megmentésére. Próbálták összegyűjteni a nemzetközi tapasztalatokat is. Megismerték Kodály és Bartók munkásságát, példaértékűnek tartották azt
Követendőnek tartotta Bartók és Kodály munkásságát, akik utat mutattak arra, hogy hogyan lehet összegyűjteni és megőrizni egy nép, egy nemzet ősi kultúráját, értékeit. Példaértékűnek tartották.
A 60-as évektől Okuma Nobuko is megismerkedett Kodály Zoltán munkásságával, tanulta, tanította a Kodály módszert az általa alapított magán zeneiskolában, a Machida Kodály Music Schoolban. Csatlakozott a Hani Kyoko, a Japán Kodály Társaság elnöke vezette szellemi körhöz, akik missziót hirdettek a japán ősi kultúra megmentésére. Felvették a kapcsolatot a zenei körökkel, a nemzetközi Kodály Társasággal. Kodály szimpóziumokon vettek részt, és többen Magyarországra jöttek tanulni. Sokan kezdtek magyarul tanulni.
Az iskolájában Nobuko ősi dalokat gyermekjátékokat tanított a gyerekeknek, és a fiatal szülőknek is a gyerekek a hangszeres tanulmányaik mellett. Megalakította csodálatos gyermekkórusát is, amely rövid időn belül nagyon magas színvonalra tett szert. Egy londoni kórustalálkozón maga Kodály Zoltán özvegye javasolta, hogy vegyék fel a Kodály nevet. Rendszeresen járta a japán óvodákat, ahol a gyerekeket énekelni, játszani tanította. Esténként óvónők csoportjait tanította halála napjáig.
Azt gondolta, hogy a japán problémákat nem lehet megoldani már az iskolában, otthon, vagy nevelési módszerekkel. Itt az idő, hogy minden japán a szellemi erejét kell. Hogy művelje, és úgy éljen a fejlett, szupercivilizált világban, hogy elsősorban ember legyen.
Komáromi Gyöngyivel 1989-ben találkozott először Japánban. A találkozásból barátság lett. 1991-ben hozott először egy japán pedagóguscsoportot az Életfa óvodába, majd évente rendszeresen. Nagyon érdekelte, hogy ez az óvoda hogyan működik, hogy itt hogyan nevelik a gyerekeket. 1995-ben egy Rétes nevű csoport különösen nagyon érdeklődött, hogy azok a gyerekek, akik ebből az óvodából mennek az iskolába, milyenek lesznek. Azt látták, hogy itt a gyerekeket nagy önállóságra nevelik. És még azt is, hogy minden feladatot többféleképpen tudjanak megoldani, minden kérdésre önálló véleményt tudjanak mondani. Vegyes életkorú csoportokban élnek és sokat játszanak. A játékban sok mindent megtanulnak, amit a jövőben, későbbi életükben jól tudnak használni. Ennek az iskolában nem mindig örülnek.
Ez a csoport elhatározta, hogy építenek egy olyan iskolát, amelyben hasonló módon nevelik a gyerekeket.
Elkezdtek pénz gyűjteni az iskolára elsősorban azok körében, akik Magyarországra utaztak, vagy akik őket támogatták, és szívesen ajándékoztak pénzt. Ebből annyit meg tudtak építeni, hogy 1997. szeptemberben meg lehetett nyitni az iskolát. A japánok, akik pénzt ajándékoztak, nem gazdag emberek, nem gazdag japán vállalatoknál dolgoznak. A legtöbben pedagógusok voltak, de kis tanítványaik is odaadták a zsebpénzüket. Több, mint száz barát adott pénzt az Életfa iskolának. Nemcsak japánok, hanem magyarok is. Nobuko így fogalmazott: „Mindenki visszatekintett a saját maga életére, és arra gondolt, hogy segít egy szebb jövő elérésében a kis embereknek, akik ebben az iskolában tanulhatnak.”
Majd: „Amikor az ajándék pénzt gyűjtöttük, akkor a következő dolgokra gondoltam: Ha csak kis pénz is van, amit a jövőben hasznosítani lehet, az is jó. Ezzel példát lehet mutatni az utódoknak, mert ha valaki ajándékoz az iskolának, a neve örökké díszíteni fogja az iskola falát. Ha majd az ajándékozók gyereke, vagy az unokája meglátogatja az iskolát, megtalálja az apuka, az anyuka, vagy a nagypapa nevét, és az nagy megtiszteltetés lesz.”
Tőle származik az alábbi mondat is: „Keszthely a világ közepe. Mostanában sok japán diák tanul Európában. Jó lenn, ha ide is jönnének, látogatnák ezt az iskolát és jönnének a szép magyar tenger mellé is pihenni. És, ha látják a keszthelyi iskola sikerét, akkor be lehet hozni ezt is Japánba. Mert most a japán iskolában nagy probléma van. Az iskolarendszerben nagyon elavult módszerek vannak.”
Nobuko nagyon szerette Magyarországot. Mindig azt mondta, hogy ez a második hazája. A nyelvünket tökéletesen beszélte. Nem nyelvtanártól tanult. Autodidakta módon sajátította el. Azt mondta, a magyar népdalok nyomán tanult meg magyarul. Eredetiben olvasott magyar regényeket. Ismerte a magyar szólásokat, mondásokat, azok jelentését is. Különösen szerette a magyar gólyákat.
Néhány évvel ezelőtt megkapta a Kodály díjat is, mint Kodály Zoltán zenepedagógiai módszerének világszerte egyik ismert folytatója és népszerűsítője. Kórusában, zeneiskolájában ezt olyan magas szinten valósította meg, amely a magyarok számára is példaértékű kell, hogy legyen.
Csodálatos ember volt. Mindenki szerette, tisztelte. Hihetetlen energiája volt. Humorérzéke, optimizmusa soha nem hagyta el.
Emlékét megőrizzük.