Kolodics Sára Luca, a 10. évfordulón

Mindannyian különbözőek vagyunk. Más környezetből származunk, mások a céljaink, vágyaink. Azonban biztos vagyok benne, hogy sokan közülünk kerültek már olyan helyzetbe, mikor ezt kérdezték tőlünk: "Na, és hova is jártál általánosba?" Én erre ezt feleltem: "Az Életfa Általános Iskolába." Akinek mondtam, csak név volt, és gondolatai elsiklottak felette. De én eltöprengtem rajta. Mit is jelent ez nekem valójában?

3. osztályos voltam, mikor ez az iskola megnyitotta kapuit. 16-an voltunk kicsik-nagyok együtt. Nem szerettem tanulni. Csupán játszani, kint az udvaron lenni és négykézláb csúszkálni. Az előző iskolámban nem adatott meg nekem ez, így nem is nagyon vonzott az iskola.

Az első évben mi valóban rengeteget játszhattunk itt. Szabadok voltunk, s közben észre sem vettük, hogy tanítottak minket. Be kell valljam, imádtam iskolában lenni, és sírtam, ha valami miatt el kellett mulasztanom. Nem volt házi feladat sem. Emlékszem, minden nap úgy kezdődött, hogy Judit néni felolvasott nekünk egy népmesét, amit utána eljátszottunk. Minden délután kint voltunk az udvaron. S közben valahogy, mégis tanultunk.

Eleinte, szinte minden nap itt volt Pap Gábor bácsi is. Rengeteg bölcs dolgot tanulhattunk tőle. A legfőbb dolog, amit neki köszönhettünk, az, hogy belénk nevelte magyarságunk szeretetét, és az ehhez tartozó büszkeséget is. Sokszor bújtunk el az ő szobájában, s hímeztünk vele. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy megismerhettem.

Első két tanár nénink Judit néni és Andi néni volt. Velük voltunk a legtöbbet. Ők fegyelmeztek minket, ami, így utólag visszagondolva, nem lehetett túl könnyű feladat. Minden délben szépen megterítettük az asztalokat, és két zsúrkocsin begurítottuk az ebédet. Gyöngyi néni ekkor mondta el, hova kell tenni a villát, a kanalat, hova a kést. S ha végeztünk, mit, kell velük csinálni. Azóta is így terítek meg. Az ünnepekre már hetekkel előtte nekiálltunk készülődni. Általában Judit néni és Andi néni csinálták a forgatókönyvet. Rengeteget kellett gyakorolni, de végül mindig jól sikerült az előadás. Regölni még a kórházba is elmentünk, úgy emlékszem.

Ezen kívül majdnem minden évben jöttek hozzánk japánok. Volt, hogy az egész kórus, volt, hogy csupán pár hölgy. Aki viszont mindig meglátogatott minket, Nobuko néni volt, iskolánk alapítója. Ő volt az, akire úgy emlékszem, hogy mindig mosolygott. Humorával, vidámságával az egész társaságot fel tudta lelkesíteni. A japán diákokat családoknál szállásolták el, így nálunk is laktak pár napig. Azt hiszem, az az őszinte kedvesség, amit ők hoztak, felejthetetlenné tette azt az időt. Rendkívüli dolog, mikor két idegen ember csupa jó szándékkal, közös nyelv nélkül próbál kommunikálni. A félreértések okozta derű közben rengeteg tapasztalatot nyertünk.

Közben lassan teltek az évek. Egyre többet tanultunk, lassan kialakult az órarendünk is. De valahogy akkor már nem taszított a tanulás. Amit mondtak, érdekelt. Figyeltem és tanultam. Aztán hatodikban új tanáraink jöttek. Addig Judit néni volt az osztályfőnökünk, s szomorúan hallottam meg a hírt, hogy új tanár nénink lesz. Így kaptuk meg Piroska nénit. Mikor azonban megismertem, már nem bántam, hogy így alakult. Ő egy rendkívüli nő volt, és még az is. Szigorú, pontos, és hihetetlenül kötelességtudó. Biztonságot adott az, ahogy beszélt, s neki köszönhetem azt, hogy igazán megszerettem a tanulást. Ekkor ismertük meg Móni nénit is, aki nagyon beteg lett. Nagyon aggódtunk érte. Emlékszem még ballagásunkra is írt egy levelet. Alig tudtam elolvasni, annyira folytak a könnyeim. Azt pedig sose felejtem el, amikor Krisztián bácsi Kodály dalt énekelt nekünk töri órán. Zenét is tanultunk. Én klarinétoztam, s Felföldi Gábor bácsi tanított. Rengeteget játszottunk együtt, ami, bár sose voltam szorgalmas, mindig nagy élmény volt. Azóta is ő tanít.

Most jöjjenek a gyerekek, akikkel napjaim legjavát töltöttem. Három grácia - mondta Gyöngyi néni. Kinga, Dóri és én kimehettünk Japánba. Sose fogom tudni meghálálni azoknak, akik lehetővé tették ezt az 1 hónapos utat. Japán élményeim elmesélésébe nem kezdek bele, mert túl sok lenne egy napra.

Eljött a ballagás. Azt hiszem, annyit még sose sírtam addig, mint azon a napon. Másnap ürességet éreztem, nagyon hiányzott minden. Piroska néni azt mondta: olvassunk sokat, úgy könnyebb lesz. Igaza volt. Így átkerültem egy gimibe. De az, amit itt tanultam, sose hagyott el. Megalapozta bennem mindazt, ami az élethez kell: kitartást, szorgalmat, a tudás szeretetét.

Hát, nem is tudom, mit mondhatnék zárásképpen. Talán csak annyit: tanáraimnak, barátaimnak, családomnak és anyukámnak, hogy KÖSZÖNÖM!


2006. március
Kolodics Sára Luca

Életfa Általános és Alapfokú Művészeti Iskola  |  Telefon: +36 83 320-007; Mobil: +36 30 635-3537   |  Levélcím: 8360 Keszthely, Vaszary K. u. 12.
E-mail: eletfa.iskola [kukac] gmail [pont] com, eletfaiskola.keszthely [kukac] gmail [pont] com